Csíksomlyó – Minden cél templommá válhat

Megjelent: Pannon Presztízs magazin, szöveg és fotók: dr. Szász Adrián

Néha-néha föl kell kerekednünk, útra kelnünk mindegy hova, a valóságban vagy a lélek tájain utazva, az emlékezetünk segítségével, hogy visszataláljunk romlatlan önmagunkhoz” – írja Krúdy Gyula. „Megyünk és örülünk Erdélynek” – lelkendezik egy másik Gyula, Illyés. E sorokat az idegenvezetőnk, Pápai Ferenc – sorsszerű, hogy éppen vele utazunk Ferenc pápa csíksomlyói szentmiséjére – által összeállított útikalauzban olvasom. Péntek este van, a vonaton körbejár egy üveg indító pálinka, miután a Magyar Örökség és Európa Egyesülethez tartozó csapatunk belakta a hálókocsiját. Hosszú út lesz; csak azt tudom, hogy el kellett jönnöm, azt még nem, hogy miért.

(S)árral szemben is mosolyogva

Az odaút éjszakája rázós, a vonat úgy dobál, hogy az ágy majd’ kivet magából. Szombaton öt óra huszonkilenckor ez átvitt értelemben meg is történik, így a fél hatra beállított ébresztőre már nincs szükségem. Elhúzom a függönyt, a Maros völgyében a fenyőkre ereszkedett felhőpamacsok alatt két őz kergeti egymást. Nemsoká egy harmadik is felbukkan, majd varangyok brekegésére hiszem azt, hogy a szomszédos fülkék ébresztői szólaltak meg. A vulkanikus Kelemen- és Görgényi-havasok közül kibújva, Gyergyószentmiklóson egy elegáns pincérfiú huszonegy adag frissen dobozolt kolbászos rántottát ad fel a vagonba, reggelinek. Az evőeszközt elfelejti, ezt ki-ki a maga módján pótolja, nekem csak a kezem van kéznél. Majd vízhatlan menetfelszerelést húzunk, Csíkszeredában ugyanis „nagy idő van, eső veri a búcsúzókat” – jellemzi sajátosan a helyzetet egy cserzett bőrű székely már az állomáson.

Vonulunk végig a városon a kegytemplom felé, szinte néma csendben elmélkedve, a dombnak felfelé ránk váró távolságra és lelki magaslatokra koncentrálva. A csoportból ketten – két Budapesten tanuló moldvai csángó diáklány – gyönyörű népviseletben, felette átlátszó esőköpenyben lépkednek. Idén (is) minden szempontból égi áldás kíséri a zarándokok seregét. Egy székelykapura vésve olvasom: „Ki Istenben bízik, nem csalatkozik”. Három és fél kilométer mögöttünk, másfél még előttünk, mely emberes tömegben, embertelen sártengerben vezet a Nagysomlyó lábához, a Kissomlyó feletti Nyeregbe. Beugranék száradni egy mosdóba (micsoda képzavar), de rájövök, hogy csak forint és euró lapul a zsebemben lej helyett, így a vécésnéni rövidre zárja e próbálkozást: „Akkó nem mégy be”. Ebben a mondatában tényleg nem volt egy felesleges szó sem. Ha nem, hát nem – csapzottan is irány a Hármashalom oltár!

Példás türelemmel hömpölyög a színes ernyős, esőkabátos sokaság – a lefelé csobogó árral szemben – a pápai szentmise helyszínére. Jönni visszafelé még nagyobb kihívás lesz, miután a meredek lejtő felázott talaja szinte kiszámíthatatlanabbul csúszik, mint a jég. De ezzel majd megküzdünk a maga idejében, most „örvendjünk”, miután annyian mosolyogtunk együtt,
hogy mire felértünk, az ég könnyei is elfogytak. Egyre szebb a látóhatár a Hargita felett, mire begördül a pápamobillá alakított Dacia Duster. Taps és éljenzés fogadja Ferenc pápát, akinek celebrálásával olaszul – párhuzamos magyar, román fordítással – indul és zajlik a szertartás. A szentatya „Járjunk együtt” jelmondata jegyében elhangzó üzenetei az ünnepi alkalmat követő hétköznapokra is iránytűként szolgálhatnak. Érzi ezt az összes jelenlévő korosztály és náció, senkit sem látok elkalandozni vagy beszélgetni, mindenki figyel a szentbeszédre és befelé.

Hazatérő vándorok

„Nem szabad felednünk vagy tagadnunk a múlt szomorú eseményeit, de ezek sem gátolhatják meg a testvéri együttélést. A szenvedések közepette sem fáradhatunk el keresni az élet vizének forrását. Az éves csíksomlyói zarándoklat Erdély öröksége, mely tiszteletben tartja a román és a magyar vallási szokásokat, ez is a párbeszéd és az egység jele. Zarándokolni azt jelenti, hogy mint nép hazatérünk. Egy nép, amelynek gazdagsága a számtalan arc, kultúra, nyelv és hagyomány. A zarándoklat során ne azt kutassuk, mi lehetett volna, de nem lett, hanem azt, ami ránk vár.” És mindez csak néhány a pápa által átadott – nemcsak a vallásosság jegyében értékes – gondolatokból. Talán ennyi biztatás és szívmelengetés után sem titkolni való, hogy nekem a libabőrös katarzist a szertartás végén százezer torokból felhangzó magyar, majd székely himnusz adja. Sosem hallottam még tisztábban szólni őket, mint ezen a helyen.

S persze sosem távoztam még sehonnan sárosabban! Na, jó, gyerekként biztosan. Lefelé a Szent Antal kápolna mellett ereszkedem, a kegytemplom Csíkszereda látképét uraló két tornya tökéletes útjelző. Csodával határos módon egyszer sem csúszom el. Újra lent a településen, a Kissomlyó utca felől érkezve családok állnak sorfalat az út mentén, rendőri készültség mellett. Pár pillanattal azután, hogy kíváncsiskodva én is megpihenek, kékvillogós konvoj érkezik, a középen haladó autó hátsó ülésén az ablakon át integető Ferenc pápával. Ilyen közel sem voltam még Isten földi helytartójához, s valószínűleg már nem is leszek, micsoda időzítés! A meglepetésből ocsúdva megszabadulok „életmentő” gumicsizmámtól, esőnadrágomtól és -köpenyemtől, mivel időközben a szerencse mellett a nap is rám ragyogott. Visszafelé nem a tömeggel vonulok, inkább szellősebb, külső utakon kerülöm meg a várost, vissza-visszatekintve a Nagysomlyóra. Egy kicsit irigyelve a közelben landoló gólyákat.

A Nagymező út szélén ballagok, mire a hátam mögül három éles rendőrségi sípszó töri meg a madárhangok idilljét. Alig fordulok arra, máris közeledik megint a nemrég látott konvoj, egy utánfutón guggoló, lobogó hajú operatőrrel, mögötte közvetlenül a pápát szállító járművel, amelyből az egyházfő jóformán már csak nekem – és a gólyáknak – integet. Az imént tehát tévedtem: még közelebb is kerülhettem hozzá. Tényleg semmi sem lehetetlen, a „soha” nem létezik. Most már visszatérhetek a városközpontba, de merre is? Egy elágazásnál a kerítésén könyöklő bácsitól érdeklődöm: melyik úton induljak? „Mindkettő odavisz” – jön a lényegre törő válasz. Azt, mondjuk, nem részletezi, hogy az egyik húsz, a másik negyvenöt perc alatt, de nem is kérdeztem. Sebaj, legfeljebb még többet pirul az arcom a napon. A „Centrul”-ba érve az első kocsmából kikérek – forintért – egy korsó helyi sört, leülök vele a járdaszélre.

Egymásra találni önmagunkkal

Bámészkodom, hallgatom a hazainduló székelyek fülsimogató tájszólását. „Nem azon az óton gyöttünk, iggyemán!” – győzködi egy férfi az előtte menetelő asszonyságot, aki hajthatatlan. Árad a szó és árad a jó Csíkszereda utcáin. Mert az emberek a jóért jöttek és a jót viszik haza, a pápa a szemükben a jót testesíti meg, ezt látom az arcukon, s érzem az elejtett mondataikból. Ezt jelképezik a piros-fehér-zöld zászlók mellett elvétve, de békésen vonuló kék-sárga-piros lobogók is. A spirituális energiaforrásból magam is töltekezem, kis érzékelőimet külön az anyaországi és a helyi magyarok közötti rezgésre állítva. Valahol a magyarság szeretethiányát elégítheti ki az ilyenkor megélt egymásra találás belülről kiszakított önmagunkkal. Önmagunk régimódibb, puritánabb, szívósabb, eredetibb kiadásával. Magyar a magyarra ilyen örömmel a világ egyetlen más pontján sem tekint, mint Erdélyben mi és ők – azaz mi és mi – egymásra!

A vacsoráig hátralévő időben bejárom a sétálóutcát a Mikó várig, majd sütkérezem – ruháimat szárogatva – egy félreeső padon, a messzeségben az Olt folyó völgyét fürkészve. A vacsorám a Hunguest Hotel Fenyő éttermében: pástétom, csorbaleves, töltöttkáposzta, növendékpörkölt, aranygaluska és Rákóczi túrós a svédasztalról. Mindegyikből egy kicsi. Nem írnám, hogy fenséges, ha nem volna az, inkább hallgatnék róla, de írom. A nap végére megszerettem a helyi székelyek csiszolatlan egyenességét is, a szállóban például a „mit lehet itt inni?” kérdésre a felszolgáló hölgytől az „amiért fizet, drágám” válasz érkezik. Fontos megjegyezni, hogy a leírva kissé csipkelődőnek ható stílus mögött mindig ott az őszinte segítő szándék, csak épp nem bajlódnak a körítéssel. Túravezetőnk viszont szép beszéddel pohárköszönti a végére ismét összegyűlt zarándokokat, akik büszkén viselik szívük felett a pápát ábrázoló emlékkitűzőt.

Ferencünk Reményik Sándor Öröktűz című verséből idéz, majd az abban szereplő templom képéről átköt a zarándoklat egyik tanulságára, mely szerint: minden cél templommá válhat. E mondat attól szép, hogy mindenkinek egy kicsit mást, mégis ugyanazt jelenti. Hazáig, sőt még tovább gondolkozhatunk rajta, pontosan mit. Én viszont már tudom, hogy ezért a mondatért és az elhangzásáig megtett útért jöttem Csíksomlyóra. Az útért, melynek minden perce aranyat ért, még akkor is, amikor akkora sárban vezetett, amekkorában látszólag képtelenség talpon maradni. Mégis sikerült! Volt, hogy egyedül, volt, hogy másokkal összekapaszkodva. Közben már újra zakatol alattunk a vonat, s távolodva a csodás tájaktól az Edda zenekar „Erdély felé” című dalának refrénjét dúdolom, hiszen máris visszavágyom. Félálomban még hallom, amint borral kínálnak, de egy ilyen nap végén anélkül is jót alszom. A sínek sem dobálnak már. Ringatnak. Következő kép: a Keletihez közeledve a kalauz kávéval ébreszt. Ugye nem csak álmodtam?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.